Rettegés a változástól

Gordon RamsaySokszor beleesünk abba a hibába, hogy azonosulunk a viselkedésünkkel és szokásainkkal. Így csapdába kerülünk, amikor kiderül, hogy ezek a viselkedésmódok károsak, hiszen ez azt jelenti számunkra: MI VAGYUNK ROSSZAK! És ez már be is indította az önvédelmi reakcióinkat! Csakhogy ezzel csak tovább súlyosbítjuk a problémát! Mindezt csak azért, mert elfelejtjük: attól, hogy rosszul csinálunk valamit, az nem jelenti azt, hogy mi rosszak vagyunk. Ez egyszerűen csak azt jelenti, változtatnunk kell!

Ma egy izgalmas esetet találtam arra, hogy egy extrém példán megmutassam, hogyan tesszük tönkre magunkat ezzel a téves azonosulással és a küzdelemmel a változás ellen. Öveket becsatolni!

Biztos rémlik a “Gordon Ramsay – A konyha ördöge (Kitchen Nightmares)” című műsor, ami pár éve nagy sláger volt. Ha nem, akkor pár szóban: arról van szó, hogy Gordon Ramsay, Anglia egyik leghíresebb sztárszakácsa, olyan éttermeknek ajánlotta fel a segítségét, amelyek a teljes csőd szélén álltak. Gordon minden alkalommal egy hetet töltött a tulajdonosokkal és személyzettel, megfigyelte a munkájukat, kiemelte, hol van a probléma, min buknak el sorozatosan, majd javaslatokat tett arra, hogyan lehet a hibákat kiküszöbölve felfuttatni az éttermet.

Az egyik rész eddig példa nélküli következményekkel járt, és világszerte botrányt kavart, ez pedig az “Amy’s Baking Company” esete.

Így kezdődött…

Amy's Baking Company - a psycholgical case study
A műsorból órák alatt elképesztő internetes botrány lett.

A két tulajdonos egy házaspár, Samy és Amy, akik Arizonában, Scottsdale városban üzemeltették sütöde – étterem – bisztrójukat.
Azért hívták segítségül Gordon Ramsay-t, mert véleményük szerint, bár az éttermük és cukrászdájuk kifogástalan szolgáltatást kínált, rosszindulatú bloggerek hadjáratot indítottak ellenük.

Az étterem kétes híre már azokon az első felvételekkor beigazolódni látszott, amiket a stáb még Gordon odaérkezése előtt készített.

Konfliktus konfliktus hátán

Történt, hogy egy vendég visszaküldte a pizzát, mert a tésztája még nyers volt, és kérte, hogy süssék meg jobban. Amy durcásan annyit válaszolt: “Jó, majd elégetem!”

Amy's Baking Company: Amy's reaction to criticism
A kritikát az étteremtulajdonos a saját személye elleni támadásnak vette.

Amy reakciója a vendég panaszára szinte minden esetben tagadás, és támadás volt.

Egy másik vendég a pulthoz ment és érdeklődött, mikor várható, hogy kihozzák a rendelésüket, mert hogy nagyon régóta várnak már az ételükre. Ekkor Samy hangos kiabálás, fenyegetőzés és hadonászás közben gyakorlatilag kidobta a vendéget az étteremből.

Samy swears at customer after 90 min wait for pizza
Samy kiutasítja a vendéget, aki 90 perce várt az ételére és ezt szóvá merte tenni.

Hamarosan maga Gordon Ramsay is meglátogatta az éttermet és szokása szerint, megkóstolta az ajánlott ételeket. Több szakmai kifogása is volt, amiket először Samyvel közölt, aki a felszolgálta számára az ételt és miután Samy ezt nem továbbította feleségének, aki az étterem szakácsa, Ramsay úgy döntött maga szembesíti Amyt a valósággal.

Gordon Ramsay és a kritika

Itt egy rövid kis kitérőre hadd álljak meg. Gordon Ramsay-t sokan tekintik brutális kritikusnak, ez ráragadt, mint egy címke. Módszere, a kertelés nélküli egyenes beszéd. Nem szépít, nem puhítja az igazságot, mert célja hogy felrázza az embereket, rávegye őket arra, hogy szembenézzenek a valósággal. Enélkül ugyanis, lehetetlen megmenteni az üzletüket. Mindegyik étterem az utolsó pillanatokban van a csőd előtt, és a legtöbb tulajdonos nagyon komoly adósságokat halmozott fel addigra, annyira, hogy családjuk teljes egzisztenciája, lakása, háza, vagyona hajszálon függ.

Természetesen ez a folyamat kivétel nélkül fájdalmas az érintettek számára, hiszen a saját megmentésük érdekében szembesülniük kell a hibáikkal és fel kell vállalniuk a változást.

Van, aki úgy gondolja, hogy azért lehetne ezt finomabban közölni, úgy, hogy Gordon ne sértse meg a másik ember érzéseit. Cukros-papírba csomagolni az üzenetet. Ezen persze a végtelenségig lehetne vitatkozni.

A változás pszichológiája

A változás folyamatának van egy általános forgatókönyve (nem én találtam fel a spanyol viaszt, a pszichológia ezzel részletesen foglalkozik), ami mivel általános, inkább vezérfonal, mint törvényszerűség:

  1. Tehát, van valaki, akinek a viselkedése negatív hatásokkal bír önmagára (és esetleg másokra).
  2. Ahhoz, hogy ezen változtatni tudjon, először TUDATOSÍTANIA kell magában a jelenlegi viselkedését és ennek hatásait.
  3. Amikor ezért szembesítik őt a tényekkel, tagadni kezd, védekezik és ellenáll.
  4. A változás érdekében át kell lendülnie (vagy Ramsay esetében átlendíti a klienseit) a TAGADÓ-VÉDEKEZŐ fázison a BEFOGADÓ fázisba.
  5. Innentől képessé válik arra, hogy korrigálja a viselkedését, hozzáállását, gondolkodását és ezzel pozitív eredményt érjen el.

Az átlendülés pedig finom ösztönzésre ritkán történik meg, mivel a TUDAT HÁRÍTÓ MECHANIZMUSAI kiszűrik azt, gyakorlatilag legtöbbször el se jut a feldolgozás szintjéig. Az illető “meg se hallja”.

Ennél a pontnál válik roppant izgalmassá megfigyelni, ki hogyan birkózik meg ezzel a kihívással.

A végső kudarc

Visszatérve Amy és Samy esetéhez.

Gordon megtudva, hogy Samy, a férj tart felesége reakciójától és inkább elhallgatja az igazságot, belépett a konyhába és megismételte a kifogásait az étel minőségét illetően Amynek.

A reakció légmentes tagadás volt, teljes ellenállás. Amy pillanatokon belül kiabált, tagadott és támadott. Gyakorlatilag lehetetlenné vált a vele való beszélgetés.

Gordon igyekszik jobb belátásra bírni a párt
Gordon szembesíti a párt a problémákkal, de teljes elutasításba ütközik.

Néhány próbálkozás után, Ramsay végül olyat tett, amit addig ebben a műsorban nem, feladta és elment.

Íme egy ízelítő az RTL klub honlapján a műsorból!

A műsor után már nem csak a helyi, szerencsétlenül járt vendégek és bloggerek írtak véleményt róluk, hanem az interneten futótűzként terjedt az eset. Az étterem facebook oldalán elkeseredett harc kezdődött, ahol Amy és Samy keresetlen szavakkal szidták az őket kritizáló közönséget:

A gengszter én vagyok, nem te!
A gengszter én vagyok, nem te!

Samy üzenete Ramsay-nek. Katt ide!

Ettől a pillanattól interenetes mémmé lettek.

Akit érdekel a részletesen a történet és olvas angolul, az katt ide: A Buzzfeed.com így írja le az esetet.

Eddig az eset leírása. De engem ennél sokkal jobban érdekelt az, hogy mi tette ezt a két embert azzá, amivé lettek?

Mi visz idáig egy embert?

Mindenekelőtt hadd szögezzem le, mivel csak közvetett információim vannak az esettel és a két emberrel kapcsolatban, így nem állítok fel semmilyen “szakmai diagnózist”, nem skatulyázom be őket és végképp nem ítélem el őket. Pusztán felhasználom ezt a nagyon látványos eseményt arra, hogy bizonyos jelenségeket illusztráljak és érthetőbbé tegyek. Mások példáján keresztül könnyebben felismerjük magunkban is a káros folyamatokat.

Amikor először láttam a műsort, és benne a tulajdonos házaspárt, olyan érzés volt, mintha egy óraművet látnék, ami végletesen rossz irányba működik. A rugók túlfeszültek, az egész szerkezet recseg, ropog, peregnek ki a csavarok.
Mi történt Amy-vel és Samy-vel?

A támadás elvárása támadást eredményez

Első pillantásra egyértelmű, hogy pattanásig feszültek mindketten. (Ez már a műsort és a botrányt megelőző bemutatkozó videójukban is jól látszik. Addigra már rendszeres összeütközésben álltak a saját vendégeikkel.)
Egész lényük a hisztérikus védekezésre fókuszál, és ezt személyiségüknek, illetve hiedelmeiknek megfelelően agresszivitással fejezik ki.
Elgondolkodtam, vajon mi készet egy embert folyamatos védekezésre? És milyen mértékű lehet ez az érzelem, ha ilyen durva agressziót vált ki?

Véleményem szerint, egy nagyon érdekes energiaspirál szippantotta be ezt a két embert, és mielőtt ítélkeznénk felettük, be kell látni, hogy az ő szemüvegükön keresztül nézve ők egy kegyetlen húsdarálóban vannak.

Bizonyos szempontból spirituális értelemben is. Mindjárt kifejtem, hogyan is értem ezt.

A heves védekezésükből, megjegyzéseikből és kifejezésmódjukból az következik, hogy folyamatosan támadást várnak a külvilágtól és a külvilággal való legtöbb kontaktust támadásként élik meg. Ők ketten egy szövetség, és odakint az ellenség les rájuk mindenhol.

Paradox módon, minél jobban igyekeznek egymást támogatni és megvédeni, annál inkább hatványozzák egymás szorongásait és félelemeit. Szövetségük azért olyan romboló, mert a megszállott tagadásra épül, arra, hogy megerősítsék egymást igazukban.

Az ellenségkép

A vendég, aki 30 dollárnál kevesebbet költ náluk, az csak kihasználja őket, a vendég, aki kéri az étele megsütését, vagy megkérdezi a késedelem okát, az egy rosszindulatú, gonosz ellenfél, a pincérlány, aki a jogosan kapott 5 dollár borravalót nem adja le Samy-nek az csaló és tolvaj, és kétségtelen, hogy az egész világ összeesküdött ellenük.

A személyzetnek igyekeztek megtiltani minden kommunikációt egymás között. Nem kétséges, féltek a saját személyzetüktől és attól, hogy ha beszélnek egymással, akkor szövetkeznek is ellenük, erősebbek lesznek együtt, a veszélyforrás csak nő.
Samy dominanciájának megkérdőjelezhetetlen kimutatásával (borravaló elvétele, saját autójának lemosatása, kérdés esetén kiabálás, illetve kirúgás) kétségbeesetten igyekezett kontroll alatt tartani a neki dolgozó embereket. Amikor úgy érezte, hogy ez nem sikerül, akkor elképesztő agresszióval támadott rájuk, fenyegette őket és igyekezett őket véglegesen elrettenteni és elűzni.

Ami rosszabb: Amy és férje úgy látják, hogy a támadásokat megelőzhetik, ha eleve fenyegetően lépnek fel az emberekkel, és erősen hangoztatják, hogy megvédik magukat, ha kell.
És ezt meg is teszik valahányszor valós, vagy vélt támadás éri őket.

Torz lencse

A problémát épp a vélt támadások tetézik. Mivel az egész világot ellenségként kezelik, és folyamatosan várják a támadást, így a mércéjük egészségtelenül eltolódott és támadást vélnek felfedezni egyszerű, hétköznapi helyzetekben is. Az élet egyszerű, általános helyzetei számukra többnyire csak erőszakkal megoldható konfliktusoknak látszanak.

Ez egy szűrő, amin keresztül ők a világot látják. Egy egész hiedelemrendszer, ami egyre gyorsabban a csődbe sodorja őket.

Az egész energiájuk a harcra van beállítva, és így törvényszerűen létre is hozza azt. Nyers, durva agressziójuk rezonál azokban az emberekben, akik maguk is fogékonyak az agresszióra. Ez az energia mindenkiben ezt az alacsony regiszterű energiát mozgatja meg, egyszerűbben szólva a legrosszabbat hozza ki az emberekből. És ezt az energiaspirált a saját lendülete hajtja egyre tovább, míg gyakorlatilag túlnő az azt kiváltó embereken.

Élet-halál harc

Nagyon érdekes gondolatot vetett fel bennem, az az érzés, hogy lelki szinten a harcuk gyakorlatilag élet-halál küzdelem.
Amy (a pszichéjében) a létéért küzd. Minden kritika benne bekapcsolja az önvédelmi ösztön extrém megnyilvánulását, az élet-halál küzdelem reakciót.
Vajon miért?

Feltűnt, hogy különösen büszke volt a főztjére és a süteményeire.

Amy
Amy büszkén reklámozza a süteményeit

Ki is mondta, hogy úgy tartja, rendkívüli tehetsége van a főzéshez. Ez lehet igaz, vagy hamis, nem is lényeges. A főztje elleni kritika főleg abból fakadt, hogy fagyasztott vagy egyéb késztermékeket szolgált fel friss gyanánt.
Ez azért fontos, mert a kritika nem kérdőjelezte meg a tehetségét, pusztán azt a gyakorlatot, amit követett.

(Egy pillanatra gondoljunk csak bele, hány felénk intézett kritika vonatkozott a cselekedeteinkre vagy viselkedésünkre és mennyi volt, amely valóban a lényünk ellen irányult! Innen nézve elég érdekes eredményt kaphatunk.)

A regresszió

Hamar kiderült, Amy nem azért hívta meg Gordon Ramsayt, hogy segítsen nekik jobbá tenni az éttermet, hanem igazolást várt tőle abban, hogy az étterem szolgáltatásai kifogástalanok, és hogy a vendégek és kritikusok “támadásai” pusztán rosszindulat következménye.

Ramsayre csak mint megerősítésre volt szükségük, hogy amit csinálnak az kiváló.

Azonban nem ezt kapták.
Itt Amy két árulkodó dolgot tett: mantraként ismételgetni kezdte, hogy az ő főztje jó és senkinek nem volt soha kifogása ellene, illetve igyekezett minden módon meggátolni, hogy meghallja a kritikát.

Amit csinált, azt nevezhetnénk egy kétségbeesett ellen-szuggesztiónak. De vajon mi ellen szólt? Az ellen a kritika ellen, ami éppen hogy segíthetett volna a képességeit magasabb szintre emelni, vagy kibontakoztatni?

Nem hiszem. Erős a gyanúm, hogy Amy egy úgy nevezett regresszión esett át ilyenkor, vagyis életének egy korábbi pontján történt traumát vagy eseménysort élt újra, és tudat alatt azzal hadakozott ismét.

Ez egy olyan esemény lehetett, amely az egész lényét megkérdőjelezte. Az értékét, képességeit, fontosságát, esetleg létjogosultságát. Természetesen itt feltételezésekről beszélünk, de sok jel beszél emellett. Egy nagyon erős belső kétséget próbált nagy erővel ellensúlyozni. Egy olyan érzést, amit folyamatosan ellensúlyoznia kellett, hogy egyensúlyát fenntartsa. Ezt úgy tette, hogy talált magának egy területet, amelyben kiemelkedhetett, “tökélyre fejleszthette”, amitől végre valakinek érezhette magát, különbnek, többnek, jobbnak.

A saját értékét a rendkívüli konyhaművészeti tehetségéhez kötötte, így minden kritika veszélyeztette a “státusát”, amin egész lényének egzisztenciája nyugodott.

Itt megint egy fontos megjegyzés: amikor valaki úgy érzi, hogy többnek vagy jobbnak kell lennie másoknál, az egyfajta túlkompenzálás. Túlkompenzálni pedig olyasmit szoktak, ami belül hiányos, nincs egyensúlyban, esetleg valamit, amiben az a valaki nem hisz (például önmaga értékében). Egy egészséges egyensúlyban levő tudatnak nincs szüksége külső mércének való megfelelésre, bizonyításra, sőt, mások fölé való emelkedésre. Az egyensúlyt az adja, hogy a mérce önmagunkon és csakis önmagunkon belül rejlik.

Amy túlkompenzálása odáig terjedt, hogy úgy érezte, a támadásokra támadásokkal válaszolva “Wonderwoman”-né válik (ahogyan magát a facebookon nevezte), sebezhetetlenné és erőssé. (Postjaiban az “erős, kitartó” és szinonim szavak nagyon gyakoriak, szintén mantra-szerűen használja őket.)

És ahol mi is a leggyakrabban elrontjuk

Nem ismerem Amy-t és a műsor, illetve az internet nem elég ahhoz, hogy mélyebben rálássunk egy ember belső folyamataira, így továbbra is csak a sejtéseimet mondhatom el.

Érzésem szerint Amy retteg. Retteg hogy elvehetik tőle azt, amit nagy nehezen felépített. Egy fals biztonságérzetet, ami külső feltételeken nyugszik, mégpedig az ő konyhaművészetének feltétel nélküli csodálatán, és az ő feltétel és kritika nélküli elfogadásán. Fél elveszíteni ezt a felsőbbrendűségi érzést, mely éppen a benne rejlő mély kétség és bizonytalanság ellensúlya és kompenzációja. Fél  attól, hogy ő “nem elég jó” és az ezzel járó elutasítástól. Így inkább ő támadja és utasítja el a világot.

És itt követjük el mi is a szarvas-hibát! Pont, ahol Amy.
Azonosulunk a viselkedésünkkel, a szokásainkkal, a tevékenységünkkel és attribútumainkkal. Azt hisszük, ha valamit rosszul csináltunk, akkor rosszak vagyunk.
Ha valamit elrontottunk, akkor mi vagyunk a hibásak, hibásnak lenni meg egyenlő az alsóbb rendűnek lenni. Rossznak lenni.
Ha rosszul, bután vagy úgy viselkedtünk, hogy a környezetünk elutasított, akkor úgy éljük meg, mintha mi lennénk elutasítva. Pedig leggyakrabban a viselkedésünket, hozzáállásunkat vagy a kisugárzott energiánkat utasítja el a környezet. Nem a személyünket.

Így (feltételezhetően), amikor Amy tevékenységét Ramsay nem megfelelőnek értékelte, Amy belül a saját személye elutasítását és megkérdőjelezését élte meg. Mégpedig abban a formában, ahogy valamikor valaki, aki számára fontos tekintélyszemély volt, elutasította és megkérdőjelezte és ő akkor ezt nem tudta feldolgozni.

Ez amolyan “nem vagy elég jó, nem kellesz” érzés, ami kísérti mindmáig.

A viselkedésünk nem egyenlő az ÉN-nel

Így valójában, amit a műsorban látunk az egy tragikus spirál, ami valamikor a múltban kezdődött el, amikor Amy nem tudta magát megvédeni egy nagyon kellemetlen érzéstől, az elutasítottság és “a vagy nem elég jó” érzésétől, amire ő egy legjobb-védekezés-a-támadás technikát dolgozott ki. Ezzel azonban a környezetével egyre gyakrabban ütközött, és mivel minden ütközés csak tovább növelte az elutasítottság és értéktelenség érzését, ezért egyre erősebben támadott.

Mindezt azért, mert a tudat összekötötte és egynek vette az ÉN-t, a viselkedést és a tulajdonságokat. Így ha rossz a viselkedés, akkor rossz kell legyen az ÉN is. Ezt sokan tévesen így tanulják meg kiskorukban.

Pedig az ÉN tökéletes. Nem kell fejleszteni, nem kell tökéletesíteni. Ami nem tökéletes, az az a programcsomag, amiről azt hisszük, hogy mi vagyunk. A szokásaink, elképzeléseink, hiedelemrendszereink, családból, gyerekkorból, környezetből hozott reakcióink és még ezernyi minden. Ezek mind megváltoztathatóak, ha akarjuk. És amikor nekilátunk, akkor döbbenünk csak rá igazán, mennyire nem is ismerjük az IGAZI MAGUNKAT.

Nagyon sokat tanulhatunk Amy és Samy (aki nagyon hasonló cipőben jár) példáján.
Őszintén remélem, hogy ez a két ember megnyílik és megtalálják a valódi önmagukat. Hogy végre megtörik az ördögi kört, felismerve, hogy minden egyes támadásuk a külvilág ellen, illetve minden egyes támadás feltételezése, valóban bevonzza a támadást. Hogy ezt megállítsák, mindössze a saját támadó energiáikat kell átalakítaniuk.

Nem a világot kell megváltoztatniuk, csupán a magukban futó káros programokat!

Hogyan tehetik ezt meg? Ha mélyen magukban felismerik a saját érzéseiket és energiáikat és azt, ezek hogyan hatnak vissza rájuk.

 

Remélem gondolatébresztő volt ez az utazás! Hamarosan folytatjuk egy ellenpéldával! Addig is, érezd jól magad annak, aki legbelül vagy!

Save

Vélemény, hozzászólás?