6. Lecke: “Ki vagyok én?” – Az énkép csapdája

Kezdjük azzal, hogy mi is az énkép?

A téma szakértője, az NLP tudományának fejlesztője és tanára, Steve Andreas így fogalmazza meg az “Énkép” című könyvében:

“Mindannyian gondolunk magunkra így vagy úgy, tulajdonképpen ezt hívjuk énnek, énképnek vagy identitásnak. Az “énkép” (self-image) kifejezés kissé félreérthető és túl szűk értelmű, szabatosan tulajdonképpen “énfogalom” (self-concept) lenne, hiszen az önmagunkról alkotott “kép”, szavakat, hangokat, érzéseket, sőt néha szagokat és ízeket is magában foglalhat.”

Akkor ezt egy kicsit járjuk körül!

Tehát az énkép nem más, mint egy képzetrendszer. Ezek egymással kölcsönhatásban levő képzetek sokasága, amiket önmagunkról alkotunk. Elképzelhetjük úgy, mint egy nagy olvasztótégelyt. Ebbe kerülnek bele a magunkról alkotott gondolatok, képek, érzések, hiedelmek, koncepciók, érzetek, képességek, tehát minden, amit a tudatunk asszociációs láncában az “énünkhöz” kapcsolunk.

Mi, mint vetítővászon

Ne felejtsük el,  semmilyen kép, képzet vagy koncepció nem a valóság. Így az ÉNKÉP sem az! Mi hozzuk létre, majd az alkotott énképet rávetítjük a valódi ÉNünkre. Ezt aztán gyakran szem elől tévesztjük, és pillanatok alatt összekeverjük a projekciót a valósággal. Ezért aztán gyakran megtörténik, hogy a valódi Énünket eltakarja előlünk egy hamis képzet.

Ennek ellenére, pillanatnyilag legtöbbünknek szüksége van rá. Az énképünk segíthet igazítani a viselkedésünket, ugyanakkor lehet akadálya is annak, hogy önmagunkat megéljük. Ez attól függ, hogyan használjuk.

Hogy hozzuk létre az énképet?

Gondoljunk bele, hogy hányféle szempontból alakítunk ki magunkról képzeteket!

1. Az egyik nagyon fontos szempontunk az, hogy vajon hogyan lát minket a külvilág?

De még mennyire! És legyünk őszinték magunkhoz! Sokszor hangoztatjuk, hogy “engem ugyan nem izgat, ki mit gondol rólam”, és a következő pillanatban pedig úgy érezzük, hogy a világ magunkra hagyott minket, mert nem kapott elég like-ot a legújabb szívhez szóló “oszd meg az igaz barátaiddal” posztunk, vagy mert a kollégánkat jelölték ki előadónak a soron következő puccos konferenciára helyettünk.

Úgyhogy az őszinteség a legnagyobb ajándék, amit adhatunk becses önmagunknak.

Tehát, mik fordulnak meg a fejünkben, amikor azon gondolkodunk, milyen szemmel lát minket a külvilág?

Ez nem egy egységes kép. Hiszen akár tudatosan, akár ezt nem tudatosítva, de elképzeljük, hogy milyen képet alakítottak ki rólunk a szüleink, a barátaink, a kollégáink, a főnökünk, a gyerekeink vagy egyéb közeli és távoli ismerőseink.

Előfordul, hogy a különböző képek ellentmondásosak. Hihetjük például azt, hogy kollégáink szerint túl görcsösek és szögletesek vagyunk, míg szüleink szerint túl felelőtlenek és szórakozottak.

Gyakran automatikusan elkövetjük azt a hibát, hogy ezt a FELTÉTELEZÉST valóságnak gondoljuk.

Ezek feltételezések. Még akkor is, ha erről megkérdeztük az illetőt. Nem tudhatjuk, jól értjük-e azt, amit válaszolt. Nem tudhatjuk, mennyire pillanatnyi benyomást írt le és végképp nem tudhatjuk mennyire tudatos az illető a saját kialakult képzeteire velünk kapcsolatban.

Pl: Sokszor aki nem szeret minket, valójában az energiánk, viselkedésünk valamely aspektusára reagál, nem az igazi énünkre.

(Sok fájdalom okozója pont ez a tulajdonságunk: elképzeléseinket összetévesztjük a valósággal. Ha ezt tudatosítani tudjuk és képesek vagyunk rugalmasan változni, sok szenvedést megspórolhatunk magunknak.)

Vajon hányszor esett meg, hogy félreértelmeztük, nem értettük a külvilág jeleit?

Siker vagy menekülésHadd hozzak egy példát! Adott el egy sikeres menedzser, akit arról ismernek a kollégái, hogy számára nincs lehetetlen. Sorozatban nyeri a projekteket, a fejvadász cégek üdvöskéje.

Mindig többre tör, messzebbre vágyik. Képtelen leállni. Exkluzív autók, drága öltönyök, folyamatos utazások, kemény tárgyalások, üzleti vacsorák, szép feleségek, tönkrement házasságok. Végeláthatatlan fontos nyüzsgés és egy mögötte mélyen meghúzódó feszültség.

Sok-sok éve az viaszosvászonnal terített családi asztalnál ült. A késsel összekarcolt, kifakult almamintákat bámulta. Az apja hallgatott még egy darabig, majd unottan odavetette: “Még erre se vagy képes?”
A fiú nem nézett fel rá, de érezte a gunyoros, alig látható szájhúzást. Mindig ezzel fejezte ki az apja, hogy “Nem tartalak sokra, fiam. Nem lesz belőled semmi.” Válaszként neki mindig ökölbe szorult a gyomra. “Majd meglátod.”

A menedzser még mindig küzd, hogy megmutassa a már rég halott apjának. Hogy mit? Már elfelejtette. Talán azt, hogy többet ér, annál a pár, maró szónál. Talán azt, hogy méltó az apja tiszteletére. Talán azt, hogy nem engedi magát megtörni. De bárhogy küzd, bármit is ér el, az a gunyoros mosoly ott lebeg a lesütött szeme előtt. Azok a szavak még akkor is ott visszhangzanak a lehajtott fejében. Úgy érzi, sose lesz ELÉG JÓ.

Mit mulasztott vajon el a menedzser? Egy fontos dolgot.
Nem tudatosította magában az egész képet.

Nem jött rá, hogy az apja keserűségét saját kudarca táplálta. Nem a maga útján ment. Nem volt rá képes. Túl drága kompromisszumokat kötött, hol a saját félelmeivel, hol a saját egójával.  Élete elment, de neki nem adta meg a kiteljesedést. És most ő ott ült a sparhelt mellett a füstös konyhában. Ezért a külvilágot okolta.
Szerette a fiát. Attól félt, nehogy az ő hibájába essen. A fiatal fiú apró kudarcaiban a saját sorsdöntő kudarcainak elő-árnyékát látta. Szavaival a fia küzdőszellemét akarta kihívni. Azt akarta, hogy fia megtegye azt, amire ő maga nem volt képes. A legjobbat akarta. A maga vaskos módján.

A menedzser feloldozása ennek, az apja szavai mögött megbújó valóságnak a tudatosításában rejlik. Addig sikerei  üres vagdalkozások a kegyetlen, belső ítélet ellen: “Még erre se vagy képes!”

Hát így szoktak becsapni minket a saját feltételezéseink.

2. Másik fontos szempontunk: Milyennek SZERETNÉNK, hogy lásson minket a külvilág?

enkep_illustrationEz is összetett dolog és nagyon izgalmas téma.

Itt sem árt az őszinteség.

Általában többet, jobbat szeretnénk mutatni magunkról, mint amit magunkról hiszünk. A show biznisz megnyomorított munkásai a legjobb példa.

Gyakran mást és mást szeretnénk mutatni a szüleinknek, barátainknak, a másik nem képviselőinek, főnökünknek, kollégáinknak és így tovább.

Nem ritkán rejtőzik mögötte egy elképzelés arról, hogy mit VÁRNAK EL ezek az emberek. Itt is résen kell lennünk, egyrészt, mert az elvárásokat nem biztos, hogy jól értelmeztük, másrészt fel kell ismernünk, mi a belső motivációnk arra, hogy megpróbálunk megfelelni.

Annyira magas labda, hogy már szinte illetlen lecsapni: a tinilányok kedvenc selfie kompozíciói. Pontosan tükrözik azokat a sztereotípiákká merevedett tévképzeteket, hogy milyennek kell lennie egy menő, dögös csajnak a pasik szerint. Hogy a srácokat megkérdezték-e valaha, hogy tényleg olyan dögösen festenek-e a klotyó előtti tükörbe csücsörítve, ezt nem tudni. Illetve az sem tiszta, hogy vajon a srácok meg mernék-e őszintén mondani a véleményünket, vagy merik-e NEM lájkolni a menő csajok a groteszk műveit. És vajon a lányok feltették-e valaha maguknak a kérdést, hogy miért zsibbasztom itt a számat, mint egy ponty, hogy utána 2 másodpercenként ellenőrizzem, megdöntöttem-e már a barinőm lájkrekordját? Tényleg úgy érzem, hogy nem érek semmit, ha nem csinálok magamból majmot a fél világ előtt? Tényleg annyira bizonytalan vagyok magamban, hogy mindegy hogy milyen áron, csak figyeljenek rám?
Szóval, ezt tudja
tenni velünk téves és nem téves elvárások mentén alkotott énkép.

Sokszor pedig egyszerűen kifizetődőbbnek TŰNIK másnak látszani, mint akik vagyunk.

Mindez nem bűn, nehogy elkezdjük magunkat ezért bűntudatba taszigálni. Egyszerűen érdemes odafigyelnünk, hogyan keltünk magunkban feszültséget azzal, ha mást szeretnék mutatni, mit amik vagyunk.

3. Milyennek látjuk magunkat?

Megbélyegző attribútumok

Az önmagunkról alkotott képet is sok összetevőből gyúrjuk össze. Az egyik meghatározó összetevője az, hogy milyen attribútumokat, tehát tényként kezelt alaptulajdonságokat tulajdonítottak nekünk kiskorunkban a szüleink és egyéb tekintélyszemélyek. Ez nagyon gyakori és a tudat nem megfelelő ismeretéből fakad.

A “De ügyetlen vagy, fiam!” felkiáltás teljesen ártalmatlannak tűnhet, viszont figyeljük meg, hogy az ügyetlen szó egyben egy attribútum.

Miért?

Mert nem azt fejezi ki, hogy “már megint nem figyelsz oda arra, amit csinálsz és ezért leverted a poharat, kiöntötted a málnaszörpödet a bézs szőnyegre, amit anyád most tisztíthat egy órán át!”, hanem azt, hogy ügyetlen vagy, ráadásul mennyire! Az ügyetlenség tényként jelenik meg a beszédben, nem egy adott pillanatbeli eseményként.

Tehát a gyerek tudata azt hallja, hogy édesanyja szerint ő ügyetlen. Méghozzá nagyon ügyetlen. Márpedig ha anya így gondolja, pláne, ha kiabálva gondolja így, akkor ez biztos így is van.

Természetes, hogy anya nem tudja úgy kiengedni a mérgét, ha a fenti körmondatot kezdi el darálni a csemetéjének. A kérdés az, hogyan tudja anya megtanulni, hogy az érzelmeit úgy élje meg, hogy azzal az energiával ne egy negatív programot sulykoljon a gyerek agyába.

Hasonló esetek:

“Hogy lehetsz ennyire figyelmetlen?”

Állítom: elképesztően figyelmetlen vagy, és kérdezem hogyan vagy képes ilyen rendkívüli figyelmetlenségre? Átlagos emberek ilyenre nem képesek.

“Miért nem tudsz odafigyelni?”

Állítom: nem tudsz odafigyelni. Ez tény. Én már csak arra vagyok kíváncsi, hogy vajon miért?

“Olyan figyelmetlen vagy, mint a bátyád!”

Állítom: figyelmetlen vagy, és összekötöttelek a bátyád (bárki, akire felnézel) hasonló tulajdonságával. stb.

A mindennapi élő beszédben elsikkadnak a hasonló kis programok. A felnőttek túlnyomó többségére a hasonló kijelentések nem veszélyesek (feltéve, ha nem ismételjük nekik unos-untalan, de azért ezt is szoktuk gyakorolni). Viszont érdemes szem előtt tartani, hogy kis korban (legalább 5 éves korig) az ember gyakorlatilag olyan tudatállapotban van, amit felnőtteknél transznak nevezünk.

Ilyenkor a tudatalatti nyitott, a kritikus információszűrőként működő logikus elme még nem fejlődött ki. Nincs mi helyre tegye a gyerek tudatában a mondat valódi jelentését, a körülmények módosító hatását.

Például: “Elegem volt a munkahelyemből, és az idióta főnökömből. Feszült vagyok és fáradt. A határidős munkák az agyamra mennek és se türelmem, se energiám nincs ahhoz, hogy a kiöntött málnaszörpöt suvickoljam egy estén át a szőnyegről!”

Az ingerült, vagy érzelmileg telített hangnem olyan a tudatalattinak, mint kés a vajnak. A bevésődés egy pillanat műve.
Így lehet valakiből “ügyetlen” felnőtt.

(Természetesen az “ügyetlenség” csak egy kiragadott példa. Ezen az elven vésődnek be sokszor nagyon komoly kisebbrendűségi érzések, bűntudat stb. A lehetőségek száma végtelen.)

Viselkedési minták

A tulajdonságainkat sokszor az alapján határozzuk meg, hogy hogyan tudunk bizonyos helyzeteket kezelni, megoldani vagy bennük működni.

“Én híresen konfliktuskerülő vagyok!” A példabeli illető hangjába egy kis büszkeség is vegyül. Persze, hiszen a bal agyféltekének kell valami pozitívummal palástolnia a frusztrációt, miszerint nem tud olyan helyzeteket kezelni, ahol a konfliktus veszélye fennáll. Így kompenzáció gyanánt büszke arra, hogy nála “béke” van.

Ha jobban odafigyelünk, akkor észre lehet venni, hogy ez nem egy egyszerű tulajdonság, hanem ez egy viselkedési minta. A kérdés csak az, hogy vajon mi hozza létre ezt a mintát? Itt kezdődik az izgalmas rész!

A szokások és viselkedési minták alapját rögzült elképzelések, gondolatok, koncepciók képezik. Ezek természetesen szervesen kapcsolódnak valamilyen erős érzelmekhez.

Gombolyítsuk tovább a fenti példát. Legyen ez esetben a hajtóerő egy belső félelem: “Nem szeretem a konfliktusokat. Az ugye senkinek sem jó. Na jó, nekem semmiképp sem. Sose jöttem ki jól a konfliktusokból. Már kiskoromban sem. A legtöbbször leblokkolok. Ha őszinte akarnék lenni, azt mondanám, hogy ha konfliktusba kerülök félek! Félek, hogy elutasítanak. És ha elutasítanak az azt jelenti a számomra, hogy nem szeretnek. Egyszerűen nem vagyok szerethető. Azt akarom, hogy szeressenek. Ehhez pedig el kell kerülnöm a konfliktusokat.”

Ez egy, a példa kedvéért erősen leegyszerűsített következtetés sorozat, ami azonban, bármily meglepő, nem áll messze sokunk tudatalatti valóságától.

4. Milyenek szeretnénk lenni?

Ez is egy bennünk munkálkodó szempont, akár tudatosul, akár nem. Ez nem feltétlenül esik egybe azzal, amit szeretnénk, ha mások gondolnának rólunk.

Hogyan árthat nekünk az énképünk?

Énkép, mint képzetek rendszereEzek után felmerül a kérdés, mennyire esnek egybe ezek a képzetek? Mennyire ellentmondásosak? Mennyire szűkítik be a valódi énünk mozgásterét?

Mondani se kell, de minél távolabb esnek egymástól ezek a képek, annál nagyobb feszültség keletkezik bennünk az énképünk kapcsán.

Hibák, amiket elkövetünk

– általánosítás (pl: “nekem sose sikerül”, “én mindig elszúrom”, “én nem tudok dönteni” stb.). Kiváló eszköz a kudarc és a felelősség elkerülésére.

– elképzelések, énkép valóságként kezelése (pl: “így viselkedtem, tehát akkor biztos ilyen vagyok”).

– énkép beszűkítése (pl: “az én koromban/helyzetemben”)

– énkép bemerevítése (pl: “én mindig is ilyen voltam”, “én már csak ilyen vagyok” stb.) Ezzel is könnyen levettük magunkról a felelősséget.

Hogyan fordítsuk hasznunkra az énképünket?

Elsősorban el kell fogadnunk, hogy ezzel lesz némi munkánk. Ennek során szépen sorban be kell világítanunk énképünk nem tudatosult zugait. Ez nem mindig kellemes, mert szembesülést kíván. De még mindig jobb alternatíva, mint évekig tovább görgetni a problémákat és utólag siránkozni. Ebben persze sokan vannak más véleményen.

Ha elszántuk magunkat, akkor a teendőink:

Tudatosítsuk

1. Mit foglal magába az énképünk?
2. Korlátozó, vagy felszabadító az énképünk?
3. Merev vagy rugalmas?

Szűkítő rugalmasság

Érdekes jelenség, amit most az egyszerűség kedvéért “szűkítő rugalmasságnak” nevezek. Ez akkor jön létre, amikor az énkép pozitív irányba merevebb, míg a negatív irányba rugalmasabb. Az ilyen ember hajlandóbb a magáról alkotott képet negatív irányba változtatni, a másik irányba azonban vonakodik ezt tenni.

A negatívnak ítélt véleményre azonnal lecsap, magára húzza, felnagyítja, sokszor eltorzítja és önmarcangolóan általánosítja: “Tudtam, hogy nem lesz jó! Nekem ez sose sikerül! Nem is én lennék…!”

A pozitív véleményt azonban hajlamos elhessegetni, elbagatellizálni és lekicsinyíteni: “Elfogult vagy velem. Nem nagy ügy! Bárki meg tudja csinálni. Semmiség!”

A megoldás ez esetben is – meglepetés! – a tudatosítás. Itt annak a tudatosítása, hogy miért érzi úgy az illető, hogy “nem érdemli meg” a pozitív kritikát? Mi az a mélyen fekvő belső meggyőződés, ami őt erre érdemtelenné mutatja?

Tágítsuk ki énképünket

Az énkép megváltoztatásával az NLP bőségesen foglalkozik, így érdemes vele egy kicsit megismerkedni. Nem folyok részletesen bele, erre vannak nagyszerű könyvek, akár a fent említett Steve Andreas könyv. Az NLP azonban pusztán egy nagyszerű eszköz. Ahhoz, hogy igazán a hasznunkra tudjuk fordítani, meg kell tanulnunk használni a tudatosságunkat önmagunkkal kapcsolatban.

Mi a valódi ÉN?

Végre elérkeztünk a LÉNYEGhez! A legizgalmasabb kérdéshez!

“Kik vagyunk mi?” Ez életünk egyik kimondott vagy kimondatlan nagy kérdése. Ezt keressük mindannyian ilyen-olyan formában, legtöbbször nem is sejtve, hogy mit is keresünk és a legtöbbször teljesen máshol keresve, mint ahol kellene.

A valódi ÉN rejti az összes jövőbeli és jelenlegi lehetőségünket, potenciálunkat, rejtett és aktív képességeinket.Ez pedig gyakorlatilag végtelen lehetőségek tárháza.

Abban a pillanatban, ahogy megpróbáljuk ezt elképzelni, azonnal egy képet alkotunk, ami lehet bármilyen inspiráló, de mégis csak egy szűkítése a valóságnak.
Ezért nem érdemes rágódni azon, hogy vajon milyen is a valódi énünk.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kerülhetünk hozzá közelebb. Éppen ellenkezőleg!

A valódi ÉNünket ugyanis inkább megtapasztalnunk kell, mintsem logikusan megértenünk. Természetesen a megtapasztalás során igazából a valódi ÉN egyes részeit, aspektusait éljük meg és tudatosítjuk magunkban. Fokozatosan egyre többet és többet.

Amint elkezdjük megtapasztani ezt a valódi ÉNt, azt fogjuk kívánni, bár már sokkal hamarabb feladtuk volna az egónk csökönyös játékait és végre elkezdtünk volna igazán ÉLNI.

Meditációs gyakorlat

Meditációs gyakorlat az énkép tudatosítására

Tehát a szokott módon, helyezkedj el kényelmesen. Lazítsd el magad, tetőtől talpig. Végy egy mély lélegzetet és ahogyan lassan kifújod a levegőt, érezd azt, hogy az izmaid egyre jobban ellazulnak.

Figyelj a légzésedre. Figyeld milyen egyenletessé és nyugodttá vált.

Amikor kellőképpen ellazítottad magad és légzésed egyenletessé és nyugodttá vált, kezdj el számolni magadban 10-től visszafelé egyig.

Érezd azt, hogy minden egyes számmal egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedsz ebbe a kellemes, ellazult állapotba.

Most képzelj magad elé egy tükröt. Ahogy elé lépsz lásd benne magadat. Figyeld meg a képet, amit látsz! Vonatkoztass el attól, hogy ez a te képed. Egyszerűen figyeld meg, mint egy fényképet, vagy egy festményt. Vedd észre, hogy ez egy kép! Válaszd le magadról.

  • Milyennek látod ezt a képet? Mi az, amit szeretsz benne? Mi az, amit nem?
  • Milyen érzéseket ébreszt benned ez a kép? Figyeld meg a vele kapcsolatban keletkező érzéseidet és gondolataidat.
  • Most pedig mondd ki neki ezeket az érzéseidet. Mondd el a képnek, mit gondolsz róla.
  • Figyeld meg, hogyan reagál. Hogy hatnak rá a szavaid? Válaszol-e rájuk, és ha igen, akkor mit mond? Beszélj vele, ha úgy érzed, hogy szeretnél.

Most pedig képzelj az első tükör mellé egy másodikat is. Ebbe képzeld bele azt az ént, akivé válni szeretnél.

 

  • Milyennek látod ezt a képet? Mi az, amit szeretsz benne? Mi az, amit el szeretnél érni?
  • Hogy érzed? Ez a saját képed, vagy valaki más szerette volna, hogy ilyen legyél?
  • Milyen érzéseket ébreszt benned ez a második kép? Figyeld meg a vele kapcsolatban keletkező érzéseidet és gondolataidat.
  • Mondd el a képnek a vele kapcsolatos érzéseidet.
  • Figyeld meg, hogyan reagál. Hogyan hatnak rá a szavaid? Válaszol-e rájuk, és ha igen, akkor mit mond?
  • Hogy érzed, mire van szükséged, hogy olyanná válj, mint amit a tükörben látsz? (Itt elsősorban nem külső tulajdonságokra figyeljünk, hanem belsőkre!) Hogy érzed, képes vagy-e létrehozni magadban ezt a változást? Mennyire vágysz arra, hogy te legyél ez a kép?

Most pedig távolodj el egy kicsit a tükörtől és lásd magad előtt egymás mellett mind a két képet. Találd meg a módját, hogyan tudod a már meglevő énképet átalakítani ezzé a vágyott énképpé és alakítsd át!

Amikor készen vagy, válj eggyé ezzel a képpel! Éld meg, milyen olyannak lenni. Nem a jövőben, hanem itt és most. Milyen érzés? Felszabadító? Hogy érzed, módosítanál azon, hogy milyen szeretnél lenni? Ha igen, miben?

Egy ideig játssz ezzel az érzéssel, éld meg minél tisztábban és több oldalról az ideális énedet! Képzeld el különböző helyzetekben! Érezd, mit csinál, gondol, mond másképp! Érezd, hogy ez milyen érzés!

Mit nyersz a gyakorlattal?

  • Leválasztod az énképet magadról.
  • Tudatosítod, hogy ez pusztán egy kép.
  • Megtanulod ezt a képet átalakítani.
  • Ez által módosítani tudod a viselkedési mintáidat.
  • Egyúttal ízelítőt is kapsz az neurolingvisztikus programozásból is.
  • Kis gyakorlás múlva már azt is érzékelni kezdheted, hogy ki rejtőzik a képek mögött. Érezni fogod a valódi ÉN, a személyiségen túlnyúló Tudat jelenlétét is.

 

katt-a-tobbi-leckehez

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Vélemény, hozzászólás?